cheese

"A legnagyobb üzlet az lenne,
ha megvenném az embereket annyiért, amennyit érnek
és eladnám őket annyiért, amennyire tartják magukat..."

vagy:

"A legnagyobb üzlet az lenne,
ha megvenném az embereket annyiért, amennyire tartják magukat
és eladnám őket annyiért, amennyit érnek..."

Lenne? :(

Hiszen, - lásd-, valóban ez a legnagyobb üzlet máris!
Ez az életed, ebből a kenyered az asztalon ma.
És tudom, juthat belőle mindenkinek akár mindenütt.

Akár?
Nem szólnék...
Hm.
"Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
s kékítőt old az ég vizében."

S talán illik is, talán szólhatna is itt tényleg és újra előttem, aki szólt is valóban már jóval előttem,
és hát tanítson, hiszen tanít tényleg,
ha megérted:

"Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba."

BULI.
Azt kéred,  hallgassak?
Hogy bírjam ki, és hogy majd lassan....?
S csak azt érzem:
NEM!
NEM!
NEM!

Végig akarok menni nyíltan az útakon, MOST,
fáklyák nélkűl "lángolni", "égni", "láttatni akarom"
és látszani akarok ÉN, teljes egészemben, ÉN csak, csak az EMBER, semmilyen cécó nélkül,
anélkül, hogy nagyszám volnék.
Most vagyok.
Nem kisadakokban adagolva.
Nem vagyok én puzle.

EMBER vagyok és IGAZSÁG vagyok és egyszerre hatok, egyszerre vagyok,
nem ma csak a kezem, holnap a lábam,
nem ám úgy, mint a mesében,
nem vagyok én farkas, hogy lassanként osonkodjak.

Mi érdemli meg azt, hogy legyen?

Tőled mi érdemli ki ezt a megtiszteltetést?
Ha hiszen van már?

Mire osztod be?

Elfogy a Nap, csak kis sugarat adsz?
Álljon meg az ész, míg odaérsz?
Várjon be, és csak tételekként vegye, mint az iskolában?

"Most nyújtsd ki a nyelved, oké, jeles, hazamehetsz.
Most érintsd meg vele a fagyigombocót.
Oké, jeles, hazamehetsz.
Most mond el mit érzel, beszéljük meg."

Oké, na ezen még van mit csiszolni és ez látod már a bulid alapja
és ezzel el is leszünk, ahogyan vagyunk is egy darabig,
de meddig?
Hova?
Viszed, viszed a zászlót, lobog és lángól...
Mert ébredni kéne rég.
Én is itt hurcolom magamban csakugyan és szép, tényleg szép.
De mintha elfeledtük volna, hogy MIÉRT?
És bosszant is az egész már rég.
Miért-miért?
Hol hideg ez a fagyi, hol forró, és lehet málna meg csoki ízű is.
Egyre finomabb. Esetleg citrom?
Az vagy csak annak hiszem? Vagy csak úgy mondom és elhiszem, vagy elképzeled?,
és elképzelem. De még az se mindegy, hogy hogyan ér hozzá a nyelved,
és hogy éppen rossz kedved van-e vagy jó, esetleg fázol vagy meleged van-e, .....
és a végtelenségig sorolhatnám még.
És látod teszed is és elvitázunk és "játszunk", hol lent, hol fent,
ó de jó, hurrá, jaj, de jó?

Közben meg a dolgunk ott vár ránk, ahol sosem voltunk még?
Ott mások vannak, akik szervezik ezt a játékunkat?
És hogy miért?
Talán hogy gondolkozz.
Hiszen ember vagy és tudnod kell, hogy az mi: EMBER-nek lenni.
Gondolkozz mielőtt heveskednél és mielőtt hibát vétenél magadnak.
És igaz-igaz, nem az baj, ha még sosem,
-tényleg.
Az a baj, az volna baj, ha már sohasem.
Hogy járni tudj tényleg és biztosan, élni úgy, ahogyan EMBER élhet.
És ezért már nem olyan nagy baj talán mégsem, ahogyan már belegondoltam sokat.
És lehet, biztos ettől is olyan féktelen.
Nem olyan nagy, mint inkább éppen az, - hát igen - amikor és ahogyan behisztizel.
Na akkor van baj.
Amikor önző vagy hirtelen.

Őszíntén?
Nekem sem tetszik ez a "játék" igazán.
Hm: "sem"?  
Ami azt illeti, nekem egyáltalán nem:(
Komolyan.
Inkább már ÉLNÉK.
De nem hiszem, hogy azon múlik, hogy tetszik-e... Pláne, hogy "nekem"?
Viszont csak úgy lehet, hogy mégis túl sokaknak tetszik már:(
És úgy tűnik, hogy azok egész jól el is vannak vele.

És ez a sok ismétlés is? Még hányszor a történelemben?

Katona József: Bánk Bán

Tiborc panasza:

 

"Ő táncmulatságokat ád szűntelen,
úgy, mintha mindég vagy lakodalma, vagy keresztelője volna:
és nekünk szívünk dobog, ha egy csaplárlegény az utcán előnkbe bukkanik,
mivelhogy a tartozás mindjárt eszünkbe jut.

A jó merániak legszebb lovon ficánkolódnak
- tegnap egy kesej, ma szürke, holnap egy fakó:
- nekünk feleség - és porontyainkat kell befogni,
ha veszni éhen nem kivánkozunk.
Ők játszanak, zabálnak szűntelen,
úgy, mintha mindenik tagocska bennek egy-egy gyomorral volna áldva:
nékünk kéményeinkről elpusztúlnak a gólyák,
mivel magunk emésztjük el a hulladékot is.
Szép földeinkből vadászni berkeket csinálnak,
ahová nekünk belépni nem szabad.
S ha egy beteg feleség, vagy egy szegény himlős gyerek megkívánván,
lesújtunk egy rossz galambfiat,
tüstént kikötnek,
és aki száz meg százezert rabol,
bírája lészen annak,
akit a szükség garast rabolni kényszerített.

Hahogy panaszkodni akarunk,
előbb meg kell tanulnunk írni;
mert az ily szegény paraszt az úr elébe nem mehet be többé
- úgy rendelte Béla Király,
s merániak hasznát veszik -
hisz' öszvekarmolázná a szegénynek patkója a szép síma padlatot!
S ha tán utolsó fillérünkre egy törvénytudó felírja a panaszt:
ki írja fel keserves könnyeinket, hogy jó királyunk megláthassa azt.

Tűrj békességgel,
ezt papolta az Apáturunk is sokszor:
boldogok a békességesek, mert isten fiainak hívatnak,
- úgy de tömve volt magának a gyomra.
Istenem! mi haszna!
ha szorongat a szegénység:
a pokolt nem féljük -
a mennyország sem jön oly szép színben a szemünk elébe.

Te szánsz nagyúr?
Oh, a magyar se gondol már oly sokat velünk, ha zsebe tele van
- hisz' a természet a szegényt maga arra szánta,
hogy szülessen, éljen, dolgozzon, éhezzen, sanyarogjon és -
meghaljon.
Úgy van, úgy!
ismérni kell az élhetetlenek sorsát, minekelőtte megtudhassuk szánni is.

Szép pénz; de adhatsz-é hát mindenik szűkölködőnek?
Visszaadja-é ez a halottakért hullt könnyeket?
Ha mást nem adhatsz, úgy annál, kinek adsz, még szegényebb vagy.
Vigyázz, hogy egy zsivány, tömött erszényeiddel együtt ne lopja el nagylelkűségedet."

Így van ez.

De "cigánymunka" ám ez, nekem úgy tetszik régen nagyon.
De mind 1 és így festesz (HÉ) ember! "ördögöt" is a falra aszem:(
Igen, 1 bolond is százat csinál.
Én a magam részéről úgy is döntöttem első, második, sokadik kétségbeesésemre,
hogy akkor én meg "angyalokat" fogok rajzolni a falra:D
Így ni:

No, és így legalább együtt vagyunk és megtanulunk együtt játszani szépen? 

Hát, ha sikerűl.
Nem vagyok bírád.
Én csak féltem az embert..., a gyermeket.
Igen.
Ne is mond:(
És mindent.
Mindent.
És azt sem értem, miért kellene, hogy ez titok legyen?
Ugyan-ugyan.
Az én "naívságom?".
És nem is csak az enyém ;)
Ez jó!
Nagyon jó - nagyon jó:)
Némán így is itt emésztene el...
Bár kimondható egyszerűen.
Mégsem találok szavakat, máskor meg már nem is érdekel, vagy nem is hiszem el, hogy kellene...

Szóval, hogy nekem ezzel a "játékkal" mi bajom van?
Háát, ha még csak "játék" volna.
De sajna ez már az élet.
Pedig nem, egyáltalán nem.
Mintha kicsúszott volna a kezünkből?
Á, nem.
Hoppá, ott van! Kapd el ;D
Szóval, kicsit, na, nehezemre esik, hogy felnőtt emberek ilyenekkel vannak elfoglalva.
Belegondolok, hogy gyerekként fel akarunk nőni, és mennyi-mennyi terv,
és elfogadtuk, hogy még csak kicsik vagyunk.
Mert el.
Tény, hogy el.
És nem értettük Apáinkat, hogy nekik miért nem megy?
Pedig olyan csudaszépek és nagyok és szót is fogadok...
És olyan egyszerűnek is látszik minden...
És az is igaz, hogy mindannyian emberek vagyunk,
meg az is, hogy akárhogyan is, de egy nyelven beszélünk, és mindent és mindenkit megértünk..
Már én is, és már kiskoromban is képes voltam rá, - úgy hogy tudom, azaz gondolom, hogy nem lehetek egyedül.
Remélem:)
És jó hát, na még szép, hogy jó, hogy nem csak remélhetem!

Jut eszembe:
Most akadtam egy valamilyen versikére.

(Hm. De egyébként itt még tudni kell, hogy ez a bejegyzésem most itt kicsit éppen meg van újítva, mert valamilyen oknál fogva, amit tegnap írtam és el is mentettem szépen,
és még ma délelőtt is gyönyörűen megvolt itt ebben a blogban,
de kicsit még javítani akartam rajta és egészen jól haladtam is vele,
úgy, hogy többször mentettem is és újranéztem,
és minden teljesen simán is ment,
míg egyszer csak úgy jártam, hogy az egész "cikkemnek" a majdnem fele eltűnt nyomtalanúl,
mint amit kimoderáltak volna vagy mi.
Hát csak néztem 8o
Aztán egyre inkább már csak nézhettem:(
Talán elszúrtam valamit?
Ez a blogolás sem csak úgy van?
Talán besokkalt a szerkesztő a sok stilusomtól, ahogyan szépítgettem?
Nem tudom, de jól megjártam:(
Mindenesetre arról nem tudok, hogy volna bármilyen korlát, hogy egy bejegyzésem mekkora hosszúságú és mennyi karakternyi lehet a saját blogomban.
Annyit írok egyszuszra, amennyi kifér tőlem.
Vagy nem?
8o
De nem az első eset, hogy így "fel akarja valami szabdalni" , amit már megírtam.
Már az előző "cikkemet" is két részletben tudtam csak idejegyezni.
De azzal legalább egyből úgy jártam.
Bár azon is kiakadtam kicsit,
de mondjuk úgy, hogy egy kis tűnődés után "megalkudtam".
Mert nem fogom én idegelni ilyenekkel magam.
Bár, valahányszor "pennát" ragadok, akkor úgy érzem, hogy fontos nagyon,
de legalábbis, hát ne vesszen a feledésbe,
hiszen bár én el úgysem feledem,
de úgy már sokat jártam, hogy később bánhattam, hogy nem szóltam...
Talán nem volna ennyi baj sem.Így és ezért most arról nehéz lebeszélnem magam,
hogy leírjam, amire gondolok.
De nem igen tudom követni magam:D
A gondolatnak "szárnya" van.
Gyorsabb a fénynél.
Előbb tudod, mint értenéd.
És ahhoz, hogy érthesd, le kell "fényképezni" talán...

Az agyunk amúgy tényleg valami csodálatos.
Hamarabb kapcsol, mint mi.
Míg azt hisszük, hogy csak kapkod,
ha lelassítva újranézed, csodálhatod, hogy nem tudtad volna másként és jobban a helyében.
Talán, ha nem lett volna annyi gátja, buktatója, akkor másként tehette volna.
De hogy lehetett volna akár tökéletesen is, hát az valószínűleg igaz lehet.
Nem tudom, miért szeretjük inkább azt, ami okos és miért nem annyira, ami buta?
Ilyen az ember. De azt sem gondolom,
és egyáltalán, nem biztos, hogy "bajokat" kellene látnunk mindenütt.
No, jól van.
Visszatérve a bloghoz:  azért bántott, persze a dolog.
Tegnap viszont az egész bejegyzésem gyönyörűen felfért,
annyira, hogy még ma is többszőr is újranézhettem,
míg valamiért egyszer csak eltűnt a fele.
De jól eltűnt a csudába is, mert sehová se mentettem el magamnak :(
Hát, bosszantó.
Mondtam is egy cifrát.
De minek?
Nem is esett jól.
Azóta azonban már ugyanazt a bejegyzésem hiába akarom tovább folytatni, azaz visszaegészíteni eredetibe, mert nem hagyja a rendszer továbbírni.
Azt mondja: ennyi, ide már pedig nem jöhet több karakter.
8(
De hogy ez most hirtelen mitől jutott eszébe, ha eddig kibírta?
Rágó?
Kössz nem. Csak beleragad a fogamba:S

Na, hát jól van.
Nincs mit tenni.
Újraírom!
Persze, nem nagyon reménykedem, hiszen az előző cikkemmel, ahogy már említettem azonnal így jártam,
hogy megírtam és mentettem volna, de máris megfelezte.
Akkor még jó, hogy voltak nyersanyagaim, most viszont nem készűltem sem előre, sem közben :(

Szóval ez a blogolás is kész "dzsungel"?
Nahát?!
Hol vagy Tarzan? XD
Hát nem igazán EMBERszabásúnak tűnik így ez sem, az már biztos:(
És pont erről beszélek "nyuszómuszó".)

Érted?
Értitek?
Vagy nem?
:(
Még mindig nem?
:((

Na jó.
És hát ehhez a blog-dologhoz ilyesformán tényleg nem értek sajnos.
Biztosan érthetnék, de elmenne vele még fél élet.
És amúgy is úgy gondolom, hogy könnyebbnek kellene lennie, nem nehezebbnek.
Ezért igazán kár új dolgokat kitalálni.
Szerintem.
Talán nem elég nagy cél és feladat, és gazdagság is! Világot menteni, széppé teremteni?
Mindenkivel Mindenkinek.
És tényleg MindenkiNet ?

Viszont, ha már újra kell írnom, akkor már nem is megy persze minden pont úgy,
és amíg próbáltam megfejteni az okát ennek a malőrnek mégis,
közben valahogy a CanadaHun Fórumára keveredve ráakadtam egy versikére.
Erre:

  Wim Wenders: Mikor a gyermek gyermek volt...

"Mikor a gyermek gyermek volt
karját lóbálva ment,
Patak helyett hömpölygő nagy folyót akart,
s e tócsa helyett a tengert.
Mikor a gyermek gyermek volt
nem tudta, hogy ő gyermek.
Mindennek lelke volt még,
s egy volt minden lélek.
Mikor a gyermek gyermek volt
semmiről sem volt véleménye.
Nem volt megrögzött szokása.
Elszaladgált a helyéről,
törökülésben ült,
forgója volt a feje búbján
és nem grimaszolt, ha fényképezték.

Mikor a gyermek gyermek volt,
ilyeneket kérdezett folyton:
miért vagyok én én és miért nem te?
Miért vagyok én itt és miért nem ott?
Hol kezdődik az idő, és hol ér véget a tér?
Hogy lehet az, hogy én, aki én vagyok,
mielőtt lettem, nem voltam,
és hogy egyszer én, aki én vagyok,
nem leszek már az, aki vagyok?"  

Nos, nos.
Hát szép, szép.
De jellemző, én már húzom a számat :D
Előszőr is nem igazán lett derűs a kedvem attól, hogy a CanadaHun így plántálnak az emberkék egymásba "gyümölcsfákat", pedig látszólag semmi baj ezzel a verssel.
És tényleg, nem is tudom, hát mégis mitől komorúltam el?
Nem valószínű talán, hogy túl sokat méláznak rajta.
Valaki leírta, és azóta így van.
Így van elfogadva? Talán ez bánt?
De mégis mi bajom ezzel?
Semmi, csak annyi, hogy egy felnőtt megmondja, hogy milyen a gyermek.
Pedig úgy tűnik, csak elfeledhette és ideje meg ereje sincs már igazán belegondolni.
Kicsit felszínesnek tűnik.
Az, ahogyan búskomoran megállapítja, hogy akkor még semmi esze se volt.
És igaza van.
Na igen.
És ami esze lett, azt mind a többi megeszesedettől tanulta meg továbbgombolyította,
már amennyire képes lehetett az élete folyamán.
Egy mondat csak:
"Mikor a gyermek gyermek volt, nem tudta, hogy ő gyermek."
Hát, már hogyne tudta volna?
Bááár.
Hát, jó.
Jól van na.
Hm.
Mégis csak igaz, hogy amikor még olyan tényleg gyermekek voltunk, még tényleg nem igazán lehetettünk magunknál.
De hát erről meg pont ezért, hogyan nyilatkozhatnék már felnőttként?
Elképzelem.
Oké.
De amikortól emlékezni tudok, csak azt mondhatom, hogy tudtam, hogy gyerek vagyok még csak.
És alakult a véleményem is persze :D
Ahogyan alakulhatott.
És ezek a kérdések?
Hát igen. Tényleg mind felvetődtek.
Tényleg:

"Hol kezdődik az idő, és hol ér véget a tér?
Hogy lehet az, hogy én, aki én vagyok,
mielőtt lettem, nem voltam,
és hogy egyszer én, aki én vagyok,
nem leszek már az, aki vagyok?"

És az elmúlás az, amit nem tud az ember elfogadni, megérteni.
Nem fér a fejébe.
Pedig elég sok minden belefér.
De ez csak sehogyse.
És még az, hogy hagyjuk egymást meg mindent elmúlni?
Mi az hogy hagyjuk?
Még tesszük is:(
És a beletörődés meg beletörődtetés ebbe, még ebbe is, na az, az valami furcsa.
Ez az, amitől előszőr kezd el kételkedni a gyermek a felnőttekben,
azt hiszem.
És hiába felnőtt a felnőtt, de minderre senkinek sincs perdöntő válasza.
Már pedig ez egyáltalán nem kelt biztonságos érzetet a felnőttek íránt.
Hátha még azt látod, hogy milyen könnyedén "Istenek" mégis.
Kicsit el kezdesz félni.
És ez a félelem végig kísér, és ezt szeretnéd is, ha elmúlhatna.
És látod, nem tudják a biztosat az emberek, a felnőttek sem, és mégis csuda merészen gazdálkodnak az élettel.
És nem, nem csupán a sajátjukkal.
Az egész Univerzuméval!
Így aztán nagyon-nagyon szeretnéd, de nem tudod komolyan venni őket.
Biztonságra vágysz, és jó lenne, de nem hogy nem bújhatsz hozzájuk, még ők látszanak rád utalva:(
És te szereted is őket.
De már öntudatlanúl másolod és még csak azt sem tudod, hogy mit.
Hiszen nem kaptál megnyugtató tuti válaszokat.
Annyid maradt, hogy ezek szerint majd rájössz.
És sajnálod.
Tiszta szívedből sajnálod őket is és magadat is, meg mindent és nem akarsz megválni tőlük sem sosem.
És bár semmi és senki sem biztat, mégis reménykedsz abban is valahol lelked méllyén,
- ha elismered, ha nem -, hogy talán van mégis egy köztük, egy talán valahol, aki tudja a tutit.
(Talán pont a Nagyi? 8) Kis huncut.
De Ő is elment már és nem mondta meg, de ha lehetne még, azt se bánnám.:(
Hát csak tartsa meg!
:((((
Hiába:((((((((
De úgy sem kérdeztem sosem.


Mert azt hiszem most is, hogy az a "tuti" az pont szinte egyezik azzal, amit én is érzek, te is érzel,
és mindenki más is biztosan, bár fogalmunk sincs, hogy honnan.
És egyfolytában reménykedsz látod-é, és sohasem adod fel.
Akkor sem, ha azt hazudod, hogy "már nem érdekel".
Akkor is, ha feleselsz.
Belül csak attól rettegsz, ahogyan tellik az életed, hogy te sem tudsz majd segíteni mégsem.
És ez egyre inkább így tűnik sajnos, be kell hogy lásd mindig.
De nagyon nem szívesen teszed.
Nem az igazukat akarod elvenni senkitől sem, nem az igazuk kell neked, nem akarsz te feleselni sem...
Éppen hogy nem.
De egyre inkább bőszítenek csak a buta okoskodásaikkal!
És egyre inkább úgy is lesz, hogy a többieket okolod, mert belerángattak téged is.
Inkább hagytak volna.
Aztán meg megérted őket, hiszen pont ők is így jártak, mint te.
Mégis érzel valami "irigységet" ? is mindig.
Úgyan már, miért irigylik, miért probléma, hogy megpróbálnád, hogy meg szeretnéd őket és mindent, mindenkit menteni?
Amúgy is, hiszen elismerik, elismerték már régen, hogy nincs jó válaszuk.

És közben, bár fogynak napjaid, erőd és kedved, azért mégis csak jutottál előbbre makacsságoddal mindig,
mindig picikécskéket.
Lásd:
Ma már nem csoda például, hogy az ember 140 évig is élhet:)
Valamikor meg lapos volt a Föld is?
No, és erre mit lépsz, te okos felnőtt, aki ezt is bevetted?

De valójában nem ez az, amit akartál és amit mondanál...
Valahogy minden olyan "mű" lesz és lett.
Pedig te a valóságról beszélsz.
Nem csodákról és csodaszerekről.

Hát, végeredményben igazából nem is olyan könnyű gyereknek lenni.
És felnőttnek sem.
Felnőttként pedig talán meg kellene próbálnunk megvalósítani, ami minden tanulság ellenére mégis mindig megmaradt bennünk.
Akkor, amikor már szabad.
De erre kiderűl, hogy az még, hogy valaki felnőtt, még egyáltalán nem azt jelenti, hogy tényleg felnőtt már,
és ezért nem is biztos, hogy szabad lehet, ha pedig annak kell lennie :(
No és mitől felnőtt a felnőtt?

És vajon hány felnőtt kíváncsi erre?
Hm.
Bizonyám.
A gyermek, kis "önző", és "szűk látókörű" s őt mégis érdekli minden és mindenki,
és az, hogy mi az, hogy gyerek és mi az, hogy lenni meg nem lenni, stb...?
Akit minden és mindenki érdekel és mindenkiért vannak a kérdései?
De a felnőttet már nem érdekli, hogy mitől felnőtt?
Hm.
Dehogynem.
Én hiszem, és biztos is, hogy igen.


Na és én meg néha úgy érzem, mintha valaki csak szórakozna velem.
Állandóan beleokoskodik mindenbe, amit csinálok.
De egy cseppett sem érzem túl bölcsnek gyakran.
Valami megátalkodott lehet, valami "csakazértsem".
Viszont mellette meg van egy másik, még régebbről, ami meg mintha éppen fordítva,
és állandóan segít nekem.
Hm.
És még egyszer hm.
Szerintem ezek szórakoznak velem?
Sőt.
Szerintem egy valaki szórakozik velem.
Nos, hát nem tudom.
És amit nem tudok, azt bizony nem tudom.

De amit gondoltam, leírtam.
És azért ez az "angyal" itt talán nem is olyan rossz ötlet egynek :)

(Viszont itt most - hm-, széljegyzek egyet, s erre még visszatérek : "hiearchia" és "hogy romlunk el?" )


Szóval ez az ÉLET?
8o
Hát, nem mondod?

Ezt vajon hol olvastad?

És már "mediátorok" kellenek?
Miért nem tetszik ez is, már megint mi bajom van ezzel is?
Én is unom tényleg:((

Hjaj, EMBER, hát hadat viselsz a társaid ellen, az EMBER ellen, a legjobb barátod ellen?
És gyűjtőd és neveled a "katonáidat" rá, és nem veszed észre, elfelejted,
már nem is emlékszel, hogy hol kezdődött el?
Benned.
És, ha egy kisgyerek képes volt elötted járni évtizedekkel,
hát honnan a jóég nem tudoménmiéből van merszed,
és honnan akasztod le, hogy mindazt neked meg kell tanítanod mindenkinek?

Hiszen már magad okosabb voltál magadnál gyerekkorodban, erre talán nem ártana odanézni kicsit.
De arra biztosan és talán inkább ez a bajom ezzel az egésszel, hogy miből élsz ma és mivé teszed így a Világod.

Hát, tudod, a pofont adnád így inkább, hogy még eltudnék szaladni.
Vagy legalább gondoltam volna ezt rólad, biztosan felkészűltem volna.
De így meg csak nézek 8o
És így amilyen bamba vagyok én kivárom tényleg.
Ó, nagyon merészen, húúhuhúúú, de merészen és nagyon ügyesen,
mint a "Rózsaszín párduc", hogy még el is nyújtózom itt közben, és így már "Garfield" is én vagyok...
És oh, kiélvezem bármire gondolok.
Ezt élvezhetem itt a kis "felhőcskéken" vagy a "réten"...
És kivárom,
én ki,
amilyen kis "lüke" vagyok:S

Ki én és azt remélem, - merem remélni -, hogy mire a pofon csattanójához érnél,
addigra végre észhez térsz és rájössz, hogy ennyi csak,
hogy "csak"  EMBEREK  vagyunk.
És ki érti mi az?
No, hát ki érthetné azt a legjobban, mint éppen az EMBER?

Felhúzom magam, felhúzlak téged is?

Ugyan-ugyan.


És látod csak ennyi.
Mit firkálok itt össze-vissza?
Ennyi csak.
Nem kell mellre szívni.

Megszületek lásd, embernek, és annak is nevelnek, és sokat tanulok meg,
és mire tehetném, lám mindent a fejetetejére állítasz,
és csak "játszól"?
Mert így érzem,
és biztosan élvezed is a bulid és mindent jól meg is magyarázól.
Még ennél jobban is.

Azt mondja a Barátom is, hogy minek foglalkozok ezzel.
Hagyjam az egészet és kész.

De jól mondja.
Hááááááááááát....
Hm.
Te mond, zavar valakit, ha elnyújtózom itt még egy kicsit?

Mondjuk kicsit "erőt gyűjtök", elképzelem a "fagyimat", és megpróbálom "hangulatba" hozni magam..
És mondjuk, ha úgy lenne, ahogyan képzelem rólad, és ahogyan önmagamról is,
hogy több pofon nem volna, akkor igazából lehet?, hogy minden simán is menne?

Csak nem tudom, hogy el tudom-e képzelni már:(
Hát, ez is igaz kicsit :((
Nincs egy nyugodt természetes hely sem.
Mindenütt zajongsz és nevelsz és már a fejemből kell kiűzzelek, ahonnan pedig nagyon-nagyon hiányzól ám olyan egészen normálisnak, amilyennek "megálmodtalak" (?)
Hm, hát, ez túlzás.
Legalább megálmodtalak volna.
De nem, és pont nem, mert éppen hogy nem.
Nem azt álmodtam.
Az álmomat kaptam.
Már mondtam.
Kaptam.
Olyan volt.
És éppen csak pont erről szólt, hogy így "szájbarágok" neked és biztatlak meg szeretlek...
Csak ezt.
Persze, olyan szép "álomszerűen".
És azt, amiért?
Az meg már megvolt bennem.
De hogy sikerűl-e?
Nem tudhatom.
Hm-hm.
Illetve, nos, azért van egy-két "tutim" ;)
No, de azért az igaz, hogy én már elképzeltelek olyan normálisnak, mint amilyennek állandóan tartalak is.

No, jó, hát micsoda badarság ez itt, mi?
Meg álom?
Hát persze.
Hiszen csak az volt :)

De, ha ragaszkodsz hozzá...

És, ha az baj, hogy én normálisnak tudlak elképzelni és szintúgy a Világod, akkor nézesd meg magad, de ne űvőlts mindenfelé kérlek.

Hisz, nézd a sok kis farkasod.

 Ha megvarrok egy kis szoknyát is, azt el tudom adni a piacon,
és a pénzt érte elküldhetem a gyerekeimnek kajára vagy az albérletre,
vagy összegyűjthetném otthonra magunknak.

Egyszerű.

Tényleg?

Akkor nézzük meg jobban:

Előszőr is mi az, hogy én csak úgy varrok egy kis szoknyácskát?

Még el sem adtam, de már probléma:(

Mert miből varrom? És mivel varrom?
Nagyon rafinált 8o
És aztán amikor eladom, hiszen hát mégis mióta adhatom én el, ha nem vagyok kereskedő?
Ó, de huncut.
Hiszen készítő vagyok szerinted, egy gyártó, és hiszen az imént tisztáztuk ezt ugyebár.
Én értem is.
De jaj, ez a sok fogalom:S

Zavar.
Hát, pedig értek a szavakhoz én is valamennyire.

És csak úgy hasznom lehet?

És neked is jár belőle?
 Mert,... miért is?

Na jó. Jól van.
Rendben.

A lényeg, hogy szóval ez mégsem olyan sima ügy, mert még aztán jövök még én is azzal, hogy na igen,
de amit így megkereshetnék azt tovább is adom ugyebár, de mire is?

Albérletre?

Kidobott pénz?
Vagy valakit segítek vele?
Valaki abból tud élni, hogy kiadja az egyébként számára túl sok, így fölösleges lakását?
Már előre megfontoltan?
És ő mi?

És mennyi szoknyácskámba kerül, amivel mind el kell számolnom?

És közben nekem is élnem kell, de még nem is ettünk semmit sem.
Még egyikünk sem!
Apropó, ugyebár.

Hm.
Hát, velem mindig csak a baj van, látom :(

Én valahogy mindig csak ingyenélő lehetek a te Világodban?
Pedig nem, hiszen megvarrom a szoknyácskát...

És képzeld:
nem vagyok egyedül.

Hát, nem szoknyácskát kell varrni, hanem bankot kell robbantani, esetleg lottózni....?
Távol álljon tőlem!
Ne kísérts!
Ne játsz a tűzzel!
Ezzel ne!

Még nem tudom, hogyan oldom meg addig, míg ez így van,
de az biztos, hogy ez így nem mehet és ez így nem jól van kitalálva.
Úgye?
És látod-látod, én, mint egy gyerek is, azt hittem, hogy már rég lejöttünk a fáról és ezen a filón már túl vagyunk.

Most itt üllök a fa alatt, míg el nem terjed Világméretű szinten úgy teljesen,
hogy megszülettünk, vagyunk.

Erre mondtam, hogy nagyon filozófikus alkat vagy, látom.

Most itt üllhetem végig az életem vagy beállok én is okoskodni...
természetesen nem ingyen.

Nem lennék büszke magamra és legfőképpen nem lennék önmagam.
Azt hiszem.
Kielemezhetem ezt is, ha kell, hogy miért.
De most maradok ennyiben.

Magam viszont megint gondoltam egy "nagyot".
(Hát, ezt csinálom kicsi korom óta:D

Szóval most meg az jutott eszembe, hogy van ez a "hiearchiai" rendszered vagy mi.
Azért elgondolkodtató, hogy képes vagy valakit magad felé helyezni.
És magadtól.
Olyan gyermeki, de meg olyan jóságos vagy milyen?
Valakiért rajongani, valakit követni...
Vagyis az ember nem szűnik meg bízni, hinni magában, önmagában, az EMBER-ben,
hiszen mindazt, amit felfedez magában, képes csak egy valakiben elhinni, hogy mind pont úgy és jól meg is van?
Ez miért?
Ez a nagylelkűség, ez a szeretetre képesség...
Igen, ez valóban nagyon szép az EMBER-ben.
Lásd.
De ami nem szép, hogy saját Szüleit is például elfelejti mégis, és úgy szeretni,
ahogyan aztán egy idegent képes követni,
hogy szinte vakon.
És vissza-visszaint, de hogy az hogy tud fájni és, hogy miért, csak Szülőként érted meg majd valamikor...
Mégis csak volna hát miről beszélni?
És pedig ŐK, a Szüleink azok, akik bizonyítottan és megkérdőjelezhetetlenűl előttünk és mellettünk,
a kezünket fogva,
velünk együtt bandukolnak...
s úgy, hogy nem is értjük Őket?
Aztán meg elmennek.
Pedig még mennyi mindenről nem beszéltünk?!
Persze, hogy mindig a szívünkben...
Persze, és mégis.
Az úgy csak "álom".
Látod?
És ez miért van így?

Szóval, ez a "hiearchia" rendszer, mintha kissé elavúlt volna.
Talán kicsit át kéne értékelni?
Szépen.
Persze.
Csakis szépen.
"Ahogy a csillag megy az égen...., úgy érdemes."

És a "szabadság"?
Igen, és ezt is.

"Szabad ember, szabad Országban azt mond és azt csinál, amit szabad."
Ez nekem így tetszik.
Talán meg kellene beszélni, hogy mit szabad.

Hát, van mit meggondolni.

És hát, úgy néz ki, hogy csak kellenek azok a válaszok is :)

És olyat is mondtam már én is, hogy :"akinek nem inge, ne vegye magára."

De akinek inge,

khm.

az meg hátha már kereste.

És mit érdemel az a "bűnös", aki ilyeneket firkálgat meg véleget magában?

Ámbár, tudniillik, hogy ez a "firkálás" már csak újkori 1 "lehetőség (?)"-em.

Ha lehet.

Szabad?


Pszt.
Súgom:

KÖSZÖNÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖM!!!!!!!!
8O
:)



No, de:  folyt. köv.
Mindjárt ;)


Ps.:
És, hogy miért kell az "alázat" - kérdezik önmaguktól is páran?
Hát nem azért, hogy például felém kerekedhessen bárki is.
Az "alázat" önmagamhoz és társaimhoz és a mindenséghez, a mindenhez kell, hogy megmaradjak,
és hogy ne képzeljek túl sokat, de túl keveset sem magamról, sem másról,
csak éppen annyit, amennyi a valóságban.
Mert úgy a legszebb.
És még örömködhetek is, hogy de jól tudtam, amíg pedig még ennyit sem,
nem olvastam még ezeket se ni itten pl.:

"Csak akiben megvan az alázat, hogy elfogadjon, képes tiszta szívből adni."
(Amerikai indián közmondás)

"A tehetség isteni áldás, de hihetetlen akarat és alázat nélkül mit sem ér."
(Steven Gerrard)

"Az igazi szeretet próbája egyedül az, hogy nem fél a másik ember szeretetétől,
hogy elegendő benne a szelídség, a türelem és az alázat ahhoz, hogy elfogadja azt."
(Pilinszky János)

"A szeretet olyan gyümölcs, amely minden évszakban egyformán érik és érlelhető.
Ez a gyümölcs mindenkinek érik, bármiféle megkülönböztetés nélkül.
A szeretet rendszeres meditáció, intenzív belső élet, valamint kellő alázat és áldozatvállalás útján mindenki számára elérhető, megvalósítható."
(Teréz Anya)

Láncok vagy szíjak?
Magam egészen mással kötöm le, és nem is kicsit,
de pont annyira, mint amilyen messze szállnék el mindazoktól, akiket szeretek,
és a valóságtól is,
pont annyira, ha hagynám...
De ezt nem érzem alázatnak, pedig mégis megfelel annak,
mégis inkább tiszteletnek éreztem mindig a többiek iránt, mások iránt és minden iránt,
hiszen csak kicsiny vagyok, csak egy...
De nem is igazán csak úgy van mégsem, hogy valakinek szól.
Ez  "csak" a Valóságnak, az Igazságnak, az ÉLETNEK, ami olyan nagy, hogy engedi, hogy lehessek és lehessünk mindannyian.
S azt, hogy hogyan, nem tiltja meg, de magunk szenvedjük meg, ha nem jól.
Egy élettelen, tudattalan valamitől ez azért mód felett okos, ravasz és roppant bölcs dolog.
És én szeretem, amikor jó.
és nem szebb nekem, miután nem jó, hiszen tudom, hogy elötte és nélküle is pont ennyire szép volt.
Nem kell becsapnom magam.
Nem vagyok olyan ostoba és önző, hogy valamit csak akkor lássak szépnek,
ha előtte csúnyának láthattam.
Nem kell viszonyítási alap, de főleg nem szándékosan!
Aki ezt szándékkal hinni képes és vallani, már a dilije lett,
ami csak egy "konklúzió", és megrekedt,
de ez,
és ez az, amiért nagyon-nagyon neheztelek,
és félek gyakran előre is.

Amikor beszélek valamiről valakinek, akkor gyakran van, hogy aggódom, hogy félreérthet,
de ez gyakran már az első percekben kiderül, és az nagy megkönnyebbülés, amikot pont jól értenek.
Amikor nem értenek, olyankor zavarba jövök, és, ha fontos, akkor igyekszem keresni a közös hangot.
Egyáltalán nem feltétlenűl neheztelek, ha nem értenek rögtön, egyáltalán nem csak attól lehet, hogy nem is akarnak érteni vagy rosszúl tudnak bármit is.
De amikor - és főleg, ha fontos dolgokról van szó, akkor jobb szeretek figyelni az emberekre, amit mondanak. És nem egyszerűen csak arra, amit mondanak, hanem rájuk teljesen.
De nem azért, hogy jellemezzem és aztán kritizáljam őket.
Csak azért, hogy értsek.
Szerintem hiba amikor és, ha lemondunk bármiért is arról, hogy jól figyeljünk egymásra.
Megtapasztaltam, hogy előfordúlt talán, hogy előbb még nehezteltem valakire, de amíg hallgattam, minden sokkal tisztább lett.
És csak ennyi is már és csak ennyivel is nagyon sok hasznos és jóságos tudást képes adni az ember gyermekének.
Persze az sem jó, hogyha mindig tanítva vagyunk egymás álltal,
de azt is el kell fogadnunk, hogy mind olyan sokat hallgattunk és haragudtunk is...
Hiányzik néha mindenkinek, hogy végre kimondhasson dolgokat.
És az is könnyen megtörténhet, hogy éppen mégsem azt mondja, amit pedig előbb szándékozott volna.
Elnyomnunk sem kellene egymást és egymás hangját sem...
De előfordul, hogy mégis nehéz így tenni,
ahogyan előfordul velem is, amikor olyan egyenlőtlennek érzem, olyan nem kölcsönösnek, nem tisztességesnek.
Igazságérzete azt hiszem mindenkinek van.
És a pohár nem jó, ha betelik vagy kiborúl.
Vigyáznunk kell egymásra.

És valahol attól nagyon jól érzem magam, megnyugtat, amikor ezt a valóságban az emberektől tapasztalom.
Tudjátok, az valami csoda.
Nem fergeteges és nem söpör el semmit, nem is kápráztat.
De, hát ezt is mindenki tudja:)

Hm.
Azért még valami:
és ehhez ragadjunk ki egy pillanatot az életemből.
Sok ilyen pillanat van az ember életében.
Egy pillanat csak, egy kép a "filmemből" van előttem.
Borsót válogatok a "Lecsóban".(Konzervgyár)
13 -14 évesen.
Nyáridőben.
Dolgozom.
És nem tudtam róla.
És jól éreztem magam.
És jól csináltam.
Bármibe kezdek, és ezt sem tudom mitől van, de mindig ez a "mániám" ?, hogy jól csinálom.
Legalábbis igyekszem.
Valahogy idegesít a "linkség".
De most ezt hagyjuk.
Szóval itt a kép, egy részlet, ahogyan felrémlett:

Borsót válogatok sokad ifjú magammal 13 -14 évesen egy nyáron,
vakációban a Nyíregyházi Konzervgyárban
kis fehér főkötőben, "fityulában", fehér köppenyben, "nyakig" gumicsizmában...
és úgy tudtam, hogy jó helyen vagyok éppen.
Pont ott, ahol lennem kell.
Akkor is, mint máskor.
És hányszor, de hányszor?!
Sokszor.

No, de ezt még egyszer nem!
Pedig mennyiszer már?!
És mindig elhittem, hogy jó helyen vagyok.
Most már nem, már most sem.
Már rég úgy érzem, hogy sehol sem vagyok már régen jó helyen.
És nagyon szomorű, nagyon-nagyon, hogy ezen már nem változtathatok,
és hogy annyira buta voltam,
és ma mindezért is minden másképpen van, mint lehetne és lennie kellene.
Én okos?
Csudákat.
Majd csak most.
És még most sem:(
De nem, azt már nem többett.
Hogy én nyugodtan dolgozgatok, teszek-veszek, szorgosan, de tényleg,
és tényleg nagyon-nagyon...
Elhiszem.
És mindeközben otthon mi van?
Otthon az Anyukám...
Már sejtem mivel telt az ideje:(
És az Apukám?
Hát talán a dolgát végezte?
És nem lett volna szabad?
De annyit mondhatok, hogy a mostani eszemmel és azzal, aki vagyok,
már el sem mozdulnék az Anyúkám mellől.
Neki segítenék.
Hogy mi vár rám és mi hívogat, mi csábít el?
Nem érdekel.
Nem hagynám el, nem hagynám magára.
Úgy nem, annyi mindennel a nyakában.
És ugyan miért, miért csinálják ezt így akárkik is?
Azt hiszem, hogy minden rendben és aztán most azt higgyem el, hogy ez így van rendben?
NEM!
Így egyáltalán nincsen rendben.
Nem.
Ez nem természetes.
És miért?
De akármiért is, nem volt helyes.
Nem.
Ez így nem helyes.

“A boldogság titkát, nem akkor lehet megtalálni ha többre törsz, hanem hogyha kifejleszted a képességet,
hogy élvezd a kevesebbet.”
(Dan Millman – A békés harcos útja)

“Nem akkor leszünk magabiztosak, ha mindig igazunk van, hanem akkor, ha nem félünk a tévedéstől”
(Peter T . McIntyre)

Naja.

“Aki szemtől szemben kívánja látni az Igazság egyetemes és mindent átható Szellemét,
annak meg kell tanulnia, hogy a leghitványabb teremtményt is ugyanúgy szeresse, mint önmagát.
Aki erre törekszik, annak az élet egyetlen területéről sem szabad kivonulnia.
Így sodorhatott engem is az Igazság rajongó szeretete a politika mezejére,
és habozás nélkül, - noha a legmélyebb alázattal állíthatom -,
hogy aki szerint a vallásnak semmi köze a politikához, az nem tudja, mi a vallás.”
(Mahatma Gandhi)

“A gyáva ember képtelen a szeretet kimutatására, az a bátrak kiváltsága.”
(Mahatma Gandhi)

“Önmagunk megtalálásának a legjobb módja, ha elveszünk mások szolgálatában.”
(Mahatma Gandhi)

“A szemet-szemért vakítja meg az egész világot.”
(Mahatma Gandhi)

“Hitünknek valljuk, hogy a megtorlás a lét törvénye. Holott létünk törvénye: önmagunk legyőzése.”
(Mahatma Gandhi)

És:
"Volt egyszer, nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek:
a Vidámság, a Bánat, a Tudás, a Büszkeség és még sok más, így a Szeretet is.

Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed,
ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet.

Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni.

Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott.
A Gazdagság egy luxushajón úszott el a Szeretet mellett.
Megkérdezte:
"- Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?"
"- Nem, nem tudlak!
A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek. Itt nincs már hely számodra!"

Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett:
"- Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?"
"- Nem Szeretet, nem tudlak elvinni!" - Válaszolt a Büszkeség -", mert itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!

Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:
"- Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!"
"- Oh Szeretet," - mondta a Bánat - "én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!"

A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta szeretet kérését.

De hirtelen megszólalt egy hang:
"- Gyere Szeretet! Én elviszlek téged!"

Aki megszólalt, egy öregember volt.
Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét.
Amikor földet értek, az öreg elment.

A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:
"- Tudás, meg tudod mondani, hogy ki segített nekem?"
"- Az IDŐ volt "- mondta a Tudás.
"- Az IDŐ?" - kérdezte a Szeretet.
"Miért segített rajtam az IDŐ?"

A Tudás válaszolt:
"- Mert csak az IDŐ érti meg, hogy milyen fontos az életben a SZERETET."

? Tényleg? Csak? :(
De hányszor is 1000 év volt már?
Hm? 8)
Itt az IDŐ.
Elég pozitív, nem?

"Az öröm, amin osztozunk, kétszeres öröm. A bánat, amin osztozunk, félbánat."
(Svéd közmondás)

"Áldás azon van, aki valódi. Aki őszinte. Aki önmagához hű és sorsát éli.
Se pénzen, se hatalmon, se dicsőségen nincs áldás - ha lélektelen."

"Nem akkor vagy alázatos, ha hagyod magad megalázni, hanem akkor, ha bátran kiállsz a rád bízott Ügyért."

Háát, azt nem én döntöm el, hogy mikor ki aláz meg,
de az az Ügy azzal együtt úgy már biztos, hogy még kevésbé maradt nélkülem.
Ugyebár.
És,
nos, ezzel is a sok-sok bölcselettel itt mind, és még többel, mind aki szembeszáll és sem érteni nem akarja,
sem azt nem hagyja, hogy mások érthessék és élhessenek így,
mind akik kételyt és gúnyt ültetnek a szívekbe, lelkekbe bármiért is,
szerintem mindazok nagyban tehetnek arról, ami bajok vannak a Világban.
Mind igaz pedig, tudhatjuk jól magunkba nézve is,
és, ha mégis elhibázod, mert mások lebeszélnek arról, hogy ilyen bölcs maradj,
azok így a Világmindenségnek és minden élőlénynek csak ártanak.
Nem tudni mi okból, de én nem tudom hinni csak azt, hogy valamilyen 1etlen "rossztól",
hanem azt gondolom, hogy csupán butaságból és lustaságból, esetleg csak hirtelen haragból, gőgből, amely persze jó nagyra is nőhet.
De a lényeg, hogy korán vidám az, aki legyőz ilyen bölcseket,
mert aztán a magára szakadt bajokban könnyen magára is marad.
De még nagyobb baj ez, hiszen itt mások és gyermekek is élnek,
akik mindnek joga eldönteni maga, hogy merre induljon el.
És ahhoz, az élethez pedig szüksége és joga van az értelméhez!
Mindnek joga, amiért annyi harc volt, ha már volt,
joga a Szülőhöz, tudáshoz, képességhez, és a már biztonságos úthoz.
És mindnek joga végig is járnia és tovább építenie, ÉLNIE és megvalósítania Önmagát és Mindent.
Helyettük nem döntheted el.
De, ha mint én is itt most, ahogyan sokan is még mind azokat a régesrégi évezredes bölcsességeid újraismétlem
és tartom, akkor megnyugodhatsz és én megnyugodhatok,
nem voltál és nem szóltál hiába, és nem tévedés sem.

És mennyi-mennyi igazság és mennyi-mennyi ember, mind egy-egy gyöngyszem!
És míly mélyről kerültek fel?!

Hát nem jó, hogy vannak biztos dolgok?
És ráadásúl nem is rosszak!
És mind tök egyszerűek :)

Hát milyen az ÉLET?
És ezek után milyen lehet?