Tudom - tudom, nem fontos ez sem annyira, ami most is eszembe jutott, ahogyan már sokszor, és nem is biztos, hogy meg kellene osztanom,
de még sosem mondhattam el...

nem nagyon van kivel beszélgetni ilyesmiről senkivel

és

már gondoltam azt is, hogy pedig ez nagy baj,

és lehet, hogy éppen ez a legnagyobb baj,

hiszen ilyen "okoskodásokkal", ilyen "gyöngy szavakkal" - láthatjátok -

hát, bizony akár "doktoranduszt" is játszhatnék ismeretleneknek.
Hiszen..

...ahogyan isszuk a bölcs szavakat másoktól...

Hiszen annyira vigasztalnak,

pedig idegenek.

És vágyjuk és jól esik az idegen szó, mert mégis jó, olyan barátinak ható,

és az, hogy a távoli mégis közel..., az izgató, de mégis tényleg megnyugtató.

Bántott mindig, - igen -, hogy senkim sem volt sosem, akivel beszélhettem volna mindazokról a dolgokról, amelyek közben látom, hogy pedig mindenkit érdekel mégis.

Azt is érdekelte, akire vártam.

Csak nem tőlem.

Két testvérem is van, és egyikkel sem beszélgettünk jókat igazán sosem.

Csak olyan "majdnem".

Miért?

Az én hibám vagy az övék?

Mindig elcsábultak és én mindig megértettem..

Volt, hogy sírtam már annyira nem bírtam.

Igen emlékszem, majd beleőrűltem. Igen, valóban.Olyan is volt.
(Honnan tudjátok?)

És az is igaz, hogy ez kissé el is bizonytalanított lassan engem, hogy : "valóban?"

- "lehet, hogy tényleg nem is fontos, amiket mondok?"

"Lehet, lehet, hogy tényleg unalmas vagyok?"

És igyekeztem változni.Már amennyire tudtam.

És boldog voltam, ha segíthettem.
Legalább olyankor "hiányoztam", és kellettem és olyankor nem mentek el.

De csak addig.De akkor már része lehettem az életüknek, már nem volt olyan nagy baj,
mert már "fontos" voltam.

De olykor rá kellett jönnöm, és ilyenkor fájdalmas volt "ráébrednem",
pedig meg sem értettem,
hm,
most értem,
most értettem meg,
hogy , na ja, "olyan vagyok, mint a levegő".

Ez itt, - tudd - (!), ha olvasod, hogy nem panasz, nem zokszó!

Csak tudd (!), VIGYÁZD! és ÉRTSD MEG!

hogy nem figyelünk jól egymásra!

Aztán ugyanazt, amit megkapnál attól, akiről nem is hiszed,

...észre sem veszed...

Egyrészt azt nem veszed észre, hogy alig várja,

- másrészt azt, hogy tud ám annyit, mint akinek most talán a pénzed adod,
és idődet, az életedet is akár,
akár az egészet odaadod valaki másnak,
pedig igazából se neki se neked nem kéne így elrontani az életeteket,
úgy és azzal, amit "csodának" hiszel,
másoktól,
Bár mindenkiben ott van,
csak ez úgy van, mint gyereknek is lenni teljesen kellene még otthon,
ahogyan felnőttnek lenni is teljesen kell .......
Csak kimaradtak dolgok még a biztonságban, otthon valahol.
Szanaszéjjel minden így és ezek , ezek aztán a "hamiskás fények", kis "üvegszilánkok",
csillognak számodra, nagy értékek,
el is csábítanak másfelé hívnak,
pedig, ha tudnád, ha tudhatnád, hogy azok valójában természetes OTTHONI "fények",
nem "csodák",
nem csábíthatnának el...
De nem tudod, és ha elmész, ahogyan kilépsz, akkor ÓRIÁSI SZERENCSE KELL AHHOZ,
hogy valaha is "hazatalálj", valaha is megérts mindent.
"Szerencse"?
De ÓRIÁSI!

Nekem elhiheted.
Mennyit adsz érte most másoknak mindazért a NORMÁLIS EGYSZERŰ HÉTKÖZNAPI DOLGOKÉRT?
Mennyire értékeled?
Mennyire Önmagad le ezzel, aki pedig lehetnél?
És vagy is pedig...

Tudod, hogy ez milyen, hogy mennyire fontos?
NAGYON.
NAGYON - NAGYON.

Tudod hát.
Azért fizetsz érte.
Annyit ám, amennyivel akkor akár már együtt lehetnétek pedig gazdagok.
Akár.
De, amennyi mindenképpen hiányzik tőletek, a zsebetekből, a konyhátokról, az otthonotokból,
a hazátokból,
ha másoknak adod.
És így válsz "árulóvá".
Bűntelenűl is.

"Hová futsz? Hová mész?"

És hová nézel?

Hm.
Igen.
:)
Ez a mosoly, - tudod - itt nem felhőtlen,
de igazi.
És komoly.
Jól van.
Oks.

Szóval a Hugim volt előbb, kire hiába vártam, aztán a Öcsikém...

Aztán a Párom, ma a Gyermekeim,

és közben még nagyon-nagyon sokan is mind...

Ez lett a divat, vagy mi.

Legelőszőr Apámmal lett volna éppen beszédem egyébként.
Na igen.
Igen, az Apámmal.
De ezt majd.
Most ide nem illik úgy.
Hm.

Egy kedves idegen kedves mosolyával megértően bíztat és erőt ad, és hogy erős legyek?

És a szemében a szemüket látom, az arc is az övékké, mind, ugyanaz, ugyanazok a fények..

Egy kiskutya is hasonlóknak láthat minket, embereket.

Ugyanaz...És mégis, ők miért nem értenek?

Mi teszi ezt velük?

Mert nem, nem bennük láttam a hibát sohasem.

 Komolyan, mindig körülnéztem, amikor ilyet tapasztaltam és mindig valami mást éreztem.

Bár azért küzdhettek volna jobban értem persze.

De mi az vagy ki az, ami eltereli őket tőlem?

Én kész lettem volna megküzdeni vele.

De sosem bújt elő.

Tudta, hogy akkor a játékának vége?

"Az emberek nem jók" - "Az emberek rosszak és manipulálhatóak." - "Az emberek gyengék és a kisújukat sem mozdítanák érted."...

De nem tudom.

Nem tudom, semmit sem tudok erről.

Ne haragudjon senki, csak leírtam ezt ide, mert csak pont most jött ki és így...

Valamit hirtelen meg is értettem és azért is...

De még csak azért is, mert,

mert hát nehogy úgy járjatok, hogy nem veszitek észre egymást ott egészen közel.

Nem, nem kell túl sok, nem kell az életed.

De ami kell, az 1 szép kezdet, a szép tartalom és legalább egy szép "viszlát" legközelebb.

Lehet 1etlen óra is csak...

Vagy akár egész nap, ha van kedved és alkalom rá..

Akár egész nappalok.

Játszunk.

Mindig hiányoztak.

Kinek mondjam el?

Két testvér együtt trappól, játszik, vagy három, vagy sok...

Hárman vagyunk tesók, és sosem tudjuk meg, hogy az milyen jó dolog.

Ez szőrnyű.

És én is csak nyafogok?

Kitalálhatnék bármit?

Hm.

Jól van.

Már kitaláltam.
Már sokat is kitaláltam.
De mindettől függetlenűl:
igaz, már nem is tudtam, igaz, valóban "bibi", tényleg, és tényleg nagyon fáj minden.
De már ezt is értem.
Értem.

Szóval, ne váljatok játékká! Az élet nem arra van.

És elnézést a búskomorért.

Csak emlékszem.

És most akár le is írhatom, ahogyan gondolkodom..

Vagy megtarthatnám magamnak...
Bár amire nekem, arra jó lehet másoknak is...
Hát leírhatom.
Szabadon.

Nem kellene ezen sem tűnődnöm, talán,
de valami mindig továbbvisz, ami bánt, így magamban,
ami megakaszt, mint az, ami okokat, indítékokat találnak az emberek a tetteike, létükre, s aztán azokat törvényszerűeknek vélik.
Annyit mondták és mondják ma is nekem például, (hogy már abból is pont elég volt még tetejébe:(
olyanokat például, hogy : "múlnia kell" meg "fájnia kell"...

(Fájnia? Te nem tudod, hogy hogy fáj! Már! Régen.
Ha ezt kívánod, ha azt hiszed, hogy ez kell neked, jaj, akkor nagyon buta vagy, értsd meg!
Én is buta vagyok, de te nagyon akkor, ha ezt így beveszed kanyar nélkül inkább.
Hát te mindent így, csak ennyi és elhiszel másnak???:(
Na, azt lessed, hogy én befogom így.)

És egymásnak mondják és mondják és már nem bírom hallgatni, ahogy ezzel(?) bíztatják egymást?
Már rosszúl vagyok, ha csak meglátom, meghallom, hogy de tényleg még mindig csak ezt ragozzák..
Ó, szegény fejük!Hova nem szédűl?8o
És ki nem hagyja már abba? Hát miért kell ebben főzni az agyvizük?
"Múlnia kell".
Hjaj.
Nyúúúúz.
Mit kell ezt mondogatni?
Tudjuk, s ha nem tudjuk állandóan is így van és nem úgy, hogy "kell".
Hát múlik az, ha kell, ha nem.
De már akkor minek, ha úgy sem veszed komolyan?
Nálad úgy is elmúlik minden.
Hát, olyan is vagy.
Vagy nem?

Ilyenkor - régen - a kisujamat szoktam mutatni a kisfiamnak és örültem, mert mindig "bejött".
Pedig szomorú volt vagy morcos...
Olyan reménytelen, esélytelen és megközelíthetetlen bármiért is,
de főleg teljesen megközelíthetetlen.
Erre mégis mindig elnevette magát.
"Komunikáltunk."
Hát, ennyit lehetett.
Próbáltam és ennyi mindig sikerűlt is.
Tudta, a kis huncut, tudta jól miért csinálom és már hárított is,
mert nem velem akart beszélni, nem velem volt baja, vagy nem is tudta még csak...
Csak próbáltam, hogy beszéljünk.
És erre leginkább felkacagott és ez bosszantotta is persze, mert nem akart nevetni.
És mindig kérte is, hogy hagyjam abba, és én hagytam is.
:( Hm, Őt ne hagytam volna? Drága Kisfiam.
Hát, pedig semmiség csak.
És elmúlik úgy is.
Mégis: ami igaz, az igaz, ma is, holnap is, és működik és jól is van így.
Hogy elmúlik?
Nem hiszem, hogy számít, hogy több vagy kevesebb bármi ettől vagy mi volnánk, lehetnénk többek..
Ok talán, hogy ha kell valakinek ok rá,
amiért érdemesebb volna akkor már hát amíg élünk és lehetünk legalább azért jobban és tényleg jobban lennünk.
De ok ez arra?
És úgy, hogy állandóan tartsuk is magunkra, vagy már mint "fegyvert" egymásra?
Elűzzük magunk magunktól azt, ami lehetne, lemondunk magunk maguntól arról, ami lehetne...
És aztán várhatunk:(
Bár, még ennek is örülhetek, amíg ezzel így elvannak az emberkék, mint annak, amíg csak alszunk,
pont úgy,
mert addig legalább "jók" vagyunk.
Ááá
Konklúziók csak és hamisnak érzem véredeménynek,
ha csak úgy elfogadom ezt, mint azt is, hogy pedig az úgy van,
hogy az ember amíg nem tudja, hogy mi a "rossz",
addig nem tudja, hogy mi az, hogy "jó" sem.
És aki például sosem szenvedett hiányt, az nem tudja mi az hiányt szenvedni sem.
Nem értheti azokat, akik szenvednek.

No, de ez fordítva is így van ám!

Szóval lássuk hát, itt is 1 igazi ok, amiért jobb volna egyenlőnek lenni.
Mert alapból nem érthetjük így egymást meg, hiába beszélünk akár egy anyanyelvet is.
De erre az a megoldás, hogy akkor szenvedjen mindenki?
Vagy fordítva?
Legyünk közömbösek csak?
Hogyan érhetjük el, ha végül is az eredményt szeretnéd,
azt, ami már nem okozhat ilyen meg nem értéseket?
Mi olyan csuda nehéz ebben?
Olyan okos vagy pedig!
Kapj már fejedhez!
Kitaláltad már!
És már tanítod is!
Most mit kezdjek vele?
A 2 mindenütt 2!
Ha csak elképzeled is.
Megvan már rég a "határ".
Meg az értelem.
Igaz-igaz, hát, hogy aki soha sem szenvedett hiányt, az valójában nem is értheti meg úgy igazán, hacsak nem "éli bele magát",
vagy ki nem számolja egyszerűen.
De mit is kell ezen számolni is?
Sosem voltam kutya sem, de milyen jól tudom, hogy milyen lehet neki?!
Hát, tele az emberiség ellentmondásokkal,
én meg már "sárgán ragyogom" itt lenn, mint Nap az égen az "irigységtől"(?), - lehet ettől forrósodik a Föld is? :o Jaj, ne már! -
vagy mitől, ha arra gondolok, hogy ha onnan fentről látnám ezt az egészet csak,
(- ahogyan elképzelem, hogy talán tényleg bámulnak is valami "angyalkák" odafentről, a felhőcskéken?
tuti a hasukat is alig bírják fogni nevettükben.
Jó, hogy le nem pottyannak már)
Jó lehet nekik!
Vagy nem?
Hát a helyükbe venném-e komolyan?
Tudnám-e komolyan venni?
De most őszintén.
Hát nem azt hinném, hogy szórakozatnak csak?
Csak úgy jönne ki.
Mert egyébként ezt direkt?
Hááát, teljesen agybaj, felfoghatatlan.
Ó, de ügyes is vagy ember, hogy de még erre is képes vagy!
Fantasztikus.
De nem is tudom honnan nézve kínzóbb.

Pedig szerintem meg nem ügy, hogy pl. tudhatjuk milyen lehet annak,
aki elesett és felhorzsolódott a térde, bár nem velünk történt meg.
Azt mondod nem tudhatod, ha még veled sosem történt meg.
És látszólag tényleg igaz is ez.
De már régen megtörténtek a dolgok az emberiséggel,
minden emberrel egyrészt így vagy úgy,
másrészt meg minden normálistól eltérőt önmagában egyszerűen "fájdalmasnak" "érzel" és tudsz,
és ennyi.
Aztán meg itt az a sok tudományod, könyved...
Tagadd le.
(Hazudj, ha tudsz, hogy nem tudod.)
Rengeteg, mint egy végenincs erdőben,
és most vehetnénk hasznát, hogy ennyien vagyunk és van sok-sok tapasztalatunk.
Csak még mindig nagyon-nagyon sok a tévedésed is,
de azok már csak a rossz alapodból következnek és így lepnek el,
hogy ki sem látunk belőlük.
Pedig a megoldás tényleg és valóban és komolyan mindig azonnal kell.
Normálisan.
És ha felcserélek én is itt betüket siettemben, már egyből "beteg" vagyok?
A szélsőségek, a túlzások, és a tudatlanság meg a "nem érünk rá",
és főleg az, hogy túl messze vagyunk már,
amelyek a túlzásokba visznek,
aztán elfáradunk,
de pedig már alaposan benne vagyunk.
Valahogy mindig pont rosszul csinálunk mindent,
olyan nagyon ostobán,
ami pedig nem illik a legokosabb lényhez a Földön.
Szerintem.
Egyáltalán nem áll össze jól így a kép.

Elmondhatod, van rá szó, vannak érzékeink, időd, posztod, stb...
És erre már az is probléma, hogy hazudunk?
Pénz? Csalások?
Na ez jó nagy elcseszés, hallod.
Hazudni?
Már gyermekként szégyen.
"Kegyesen"?
8o
Hát direkt kínzol állítom.
Már megint hova tekered a fejem?
Kell neked, hogy "kegyesen" hazudjak?
Akarod?
Ó te nagyon okos.
Hát, csak látnám értelmét, mint amikor szükségét tényleg kellett már látnom,
de, mint akinek a fogát húzták,
hát úgy...
Még hogy "kegyesen"?
Azt a nyavajás áldozati agyadat, azt, hogy folyton csak úgy forog nálad!
Mert persze a víznek is fáj, ha leves lesz belőle mi?
Na ne.
Halló, otthon vannak?
És bele kell nyugodnom, hogy ezt is meg kellett tudni.
Hát, nekem nem hiányzott.
Ha nem hihetünk egymásnak, akkor bizony úgy tényleg elég nehéz, akkor az is bizony mind a magunk kára marad.
Egyértelműen nem hatékony.
Mégis, bele kell nyugodnom, mert így van megnyugvásod, így érted...?
Lehetnél okosabb is talán.

(Meg én is.Jha :(

Hogy a gazdag nem érti a szegényt?
Ez sem feltétlenűl így van.
És teljesen normális emberekből induljunk ki, nem elferdült jellemekből!
Attól nem igazán ferdül el a jellem, ha normálisan él és ehhez egyszerűen csak megvan mindene.
Az már egy következő hatás és nem is bűne.
Hiszen nincs egyedül a Földön, és persze, hogy érik itt (itt?így?naná:( a negatív hatások őt is,
s attól aztán már térűlhet erre-arra szegény feje...

De nem mondok semmi újat.
Senki sem mond valójában semmi újat.
Mégis, még sosem beszéltünk erről?
Valóban?
Azt hittem, hogy azért csak, mert hiszen mindenki tudja.
És láttam is, hogy tudja és megy.
Láttam a szegényt, aki embernek nézi a gazdagot, aki még sajnálni is tudja,
aki méllyen megérti még a kincseket is és annak a lelkét is, aki birtokolja.
Mindent érteni képes.
És láttam a gazdagot, aki szintén,
és egyáltalán nem csak úgy lesajnálva, sajnálja a szegényt,
hanem tényleg mélyen érti,
miközben mégis vadászni megy.

De csak eddig értünk el még?
Ennyi és nincs is tovább azt hiszed?
Hát minek nézed az embert?

Most is az van, egy olyan pont, ahonnan újra egy "kör" jöhetne,
de nagyon jó lenne, ha nem jönne!
Nagy botorság volna ennyi ésszel.
Hol van?
Na gyorsan kapd elő!

Nem, nem ijesztgetlek, ne hari, ráér nyugodtan is;) Sőt.Csak is úgy fog menni.

Valószínűleg ez a lehetőségünk MOST összefügg azzal,hogy gyorsabban élünk,
illetve azzal, hogy már gyorsabban fejlődünk és utolértük magunkat.
És ezt meg kell állapítanunk!
Ez legalább előnyünkre lehetne.
Egyrészt tovább és mégis csak többen élhetünk jobban, mint régen.
Többet is tudhatunk.Könnyebben.Gyorsabban...
Mindazt, amit valamikor csak néhányan értettek, és így csak néhányan tehettek is, ahol és amikor kellett,
és nagy teher is volt az csak annyinak,
most. mivel sokkal többen tudhatjuk és értjük,
így a teher is kisebb és nem kell mégsem így pl. mindegyikünk mellé egy-egy "kirendelt örzőangyal" sem,
hiszen egymásnak vagyunk.
Természetesen.

De még aggódom emiatt, mert látok veszélyt rá,
hogy nem figyelsz megint,
és véletlenűl, - akaratod ellenére,- mert hiszen tudom-tudom,
tudom, hogy egyébként csupa jó vagy,
csak elfáradtál, feladtad meg minden..
De, ha feladtad se tégy olyat, ami helytelen.
És még láthatsz csodákat.
Még megélheted.
Remélem.

Szóval, látok olyan veszélyt mindannyiunkra nézve,
hogy a régi "ideák", konklúziók, megoldások, amelyek akkor megoldásoknak tüntek,
mert akkor még talán csak úgy mentek a dolgok,
és még csak úgy tudtunk számolni is csak esetleg, csak annyira
vagy még csak annyink volt, képességből, időből, lehetőségből, és tudásunkból is,
addig jött ki, vagy akár bizony még úgy is volt, hogy csak addig hagytuk sokszor egymást élni,
(bár a kárunk közös, akár a hasznunk lásd)
de a megoldásunk is így csak félmegoldások lehettek.
És lássuk ezt meg!
És ezt akkor is tudtuk jól.
Jó, most megérthetjük ennyiből az őseinket, és a Történelmet,
láthatjuk magunkról, hogy mehettek akkor a dolgok,
miken múlhattak csak a lényeges dolgok, a lényegek,
hogy valahol elmaradtak vagy elmaradtunk...
És innen már még azt is tisztán láhatjuk, hogy hol.

De akkor is pontosan tudtuk, azaz TUDTÁK AZ ŐSÖK, hogy igazából nem teljesen azt tesszük, azaz teszik,
amit kellene, ami tényleg kellene...
De nem tehettek mást és mindig csak reméltek, csak remélhettek.
Remélték, hogy majd továbbvisszük.
És így belenyugtatták egymást is ebbe,...
Mi meg ahelyett, hogy továbbvinnénk, leragadtunk a "nyugtatgatásnál", úgy néz ki.

De nagyon megszoktuk azt a "határt".
Mond ki, hogy ennyi, hogy nem megy több, nem lehet és nincs tovább.
Állítsd meg a szíved, a lelked, az agyad, ha tudod.
És láthatod, hogy nem, tényleg ez így nem megy...
Csak kis megpihenés, de alig, hogy kimondod, mégis tényleg van tovább és van jobb.
És már mosolyoghatsz, ha most még fáradt is vagy,
már láthatod amerre tartasz és azt is, hogy tényleg jó-e az.

Nagyon szeretem a tradiciókat, a szokásokat, a hagyományokat...
Szeretem, mint a Szüleimet, mint a Hazámat, Otthonomat, önmagam és a Testvéreim, Társaim...
Embereket érzek bennük.
Életeket.
A gyökereim és emlékeim.
És ereklyék mind.
Nem többek.
De nem is kevesebbek.
Sosem lesznek szemetek csak.
Bááár,
amikor egyszer, talán majd egyszer, valamikor azokká lehetnek,
mint a mankód, ami a szívedhez nőtt is,
és csak már és még akkor is használod, ha pedig nem már talán nem is kell,
de még van és megtartod sokáig..
De egyszer csak valahogy elfogy, magától,
igen,
magától "kidobod", de nem, nem rossz szívvel.
Felnőttél csak.
De ezt most még nem is érthetjük talán igazán meg.
Vagy inkább ezen nem kell agyalnunk.
Akkor sem fogunk, amikor majd egyszer ott leszünk.
Természetes lesz.
De sokkal jobb.
Nem tudom milyen szóval mondjam, de már jók leszünk.
Készen.
Azt hiszem.
Tehát nem nyafogásról van szó.
Nem nyafogni akarok vagy mi.
Próbálom megértetni magam,
mindazt, amit sosem tanultam én sem, és sosem jártam arra,
akikről hallok, akik mesélnek, akikről olvashatunk,
"szegények" - gondolom,
de értem.

Mind tudhatjuk.

Normálisnak lenni, teljesen normálisnak lenni?
És a nagyon pozitív - észrevetted, hogy mennyire közel állnak egymáshoz?
Hogy mennyire vonzzák egymást?
De a NORMÁLIS sosem mozdul ki.
Nem mozdul el.
Nem mozdul.
Nem mozdul.

Ne bántsd, ....ne bánts...

Valahol utálom, hogy ismerem már a "féltékenységet", a "félelmet", a "büszkeséget", a "kapzsiságot", stb.., és nem is sorolom.
Nagyon utálom.
Nem hiányzott.
Icikepicikét sem.
És nem lettem okosabb, nem ezt érzem.

Sőt.
Vagy mégis?
Hogy neked folyton áldozat kell....
A csudába is ezt az emberi létet így :(

Mindent látsz kívülről?
Mindent tudsz már?
Ha mindent, akkor ezt is?
Ha ezt is, akkor mi a baj?
És miért ne lehetne bennem az a "biztonság" pont?
És miért is ne kéne?
Naná, hogy kell.
Ha megmaradhatok JÓ EMBERNEK és nem magyarázzák tele a fejem olyan marhaságokkal, hogy "ölnöm kell" meg "fájnia kell", meg "múlnia kell" valamiért,
ha megmaradhatok jónak, és nem tanítanak meg gyengének és semminek lenni, akit csak dobálnak és "csábítanak a fények", ha nem irritál legalább szándékosan semmi,
akkor biztos lehetek.
Magabiztos.
És JÓ.
Így csak beképzelt és magányos.
És ez naná, hogy nem egy vidám dolog.
Depis.
Depis vagyok, mert rossz a világ, és rossz a Világ, mert depis vagyok.
Valamelyik előbb volt, csak megfertőzött.
És bepörgök úgy, hogy egyszer éppen ez a centrifugális erő lök ki majd valahová?
De az sem biztos, hogy jó lesz.
Nem valószínű, hogy BIZTOS.
Szóval, mégis inkább magam határoznám meg.
STOP.

"Elég nagy súly van a lelkemen, mégis azt hiszem, ha tudnám, hogy miért,
akkor könnyebben elviselném"

- mivel nem tudtam, hogy miért és nem is lehetett azt csak úgy tudni,
ha pedig lehetne is,
de végül is nem kapunk jó válaszokat ilyen kérdésekre, hogy: "Miért?"
Mert unalmas vagyok, stb?
"Ha tudnám, hogy miért? Talán könnyeben elviselném."
És így tényleg könnyebben elviseltem.
Bár, még így sem volt könnyű sosem.

"Túl a ......., és nem találod meg, amiért volt, amiért lesz."

Mivel nem érthettem, hogy miért, de a válaszok kellettek,
ezért mindig találtam valamit, amit nem kerestem, utamba akadtak. Fontos dolgok,..
és találtam az életünkben összefüggéseket,
nem kerestem...
s megláttam, hogy nem csak én velem van így,
és hogy bármi van, ami rossz nekem, az másoknak is az...
Tulajdonképpen a hibákat értettem meg, minden oldalról,
és így lett a magyarázatom is magamnak,
hiszen szükségem volt rá.
Magányosnak hagytak, de így kellett "tennem", hogy ne okoljak érte senkit, hogy ne gyűjtsem a haragomat,
és így találtam magamnak elfoglaltságokat, fontosakat,
és fontos lettem...

És fontos lettem.
Nektek.

De mindenkinek fontos lett, mind, amit én is megértettem
és minden, amit szeretek, ami észrevett is, és ami törődött nem, nem csak velem...
Mindenkivel.
De azért mindig, mindig maradjon bennetek kétely..
Olyan pici, csak, mint só a levesbe...Hiszen még ez itt sem maga a tökély..
De ne félelem, csak annyi, mint arra ügyelni, hogy biztosan ott van-e a talaj a lábad alatt, vagy csak azt hiszed, vagy csak azt mondják neked?
Önvizsgálat meg úgy kinti is;)
Mindig próbáljatok meg ébernek lenni.
Aztán majd megszokod és úgy maradsz és az talán jó lesz neked, amikor mondjuk éppen beteg vagy és nincs senki sem, hogy segíthetne rajtad.
Mondjuk.
Bár én jobb szeretném azt a tökéletes Világot és bízalmat, amikor nem bánthat már semmilyen kétely sem.
Inkább ezt szeretném jobban.
Bizony.
És szerintem, szerintem, és még mindig tartom: hogy lehet olyan.